Wreck This Journal – Már magyarul is – 5. rész

Még szépen csendben csinálgatom a kihívásokat, az a hír fogadott ma reggel, hogy Nyírd ki ezt a Naplót néven már magyar nyelven is elérhető lett a könyv a Maxim könyvkiadó jóvoltából. Ezzel remélem, hogy sikerül újabb közegeket megszólítani, és buzdítani az alkotásra.

Továbbra is nagy nagy kedvencem ez a könyv, bár az utóbbi időben az új munkahely (már nem is annyira új) és fáradság miatt kevesebb idő jut rá, Legalább is jóval kevesebb, mint amennyit töltenék vele. Vagyis velük, mert kicsit megnövekedett a számuk.  🙂 Milyen szép látvány, nem?

Keri_smith_konyvek

Keri Smith – Wreck This Journal 4

Sziasztok! Kicsit megkésve, de megint hoztam pár elkészül oldalt a Wreck This Jornal-ból. Sajnos mostanában, nem jutott annyi időm a könyvre mind amennyit szerettem volna, de most hogy megint dolgozom ez valahol várható volt.

Igazából három oldalt szerettem volna most bemutatni, de ebből csak kettő lesz, mert a harmadikon még szeretnék majd egy kicsit még javítani.

Nos, lássuk!

wreck_this_journal_Sticky_things

Az első az egy nagyon egyszerű kis oldal, ami arra kéri az olvasót, hogy valami ragacsos dologgal fedjük be. Lásd: ragasztó, méz, stb… Hát ezeket passzoltam…Előkerültek viszont régről a mindenféle matricák. Van amelyik lassan már 30 éves. Most végre jól jöttek. 🙂 Nem a legszebb oldal, nem a legművészibb, de nekem tetszik. 🙂

A másik oldal arra kér bennünket, hogy írjunk legy szót, újra és újra…Egyből szegény Hodor ugrott be, hiszen az ő szókészlete se valami bő… 🙂 A képet az internetről szereztem hozzá. A többi pedig már csak írogatás volt.

Wreck_this_jornal_write_one_word

Egyébként azóta megérkeztek az újabb Keri Smith könyveim is, és meg kell, hogy mondjam egyik jobb mint a másik. Imádom már mind, és azt se tudom, hogy melyikbe kezdjek bele.

Keri Smith – Wreck This Journal 3

Sziasztok, itt vagy egy újabb fejezettel a könyv kapcsán. Elég sok feladatok megcsináltam már belőle, de igaz így is még mindig rengeteg van hátra, amikhez hozzá sem kezdtem, szóval még biztos hogy elfogok vele szórakozni egy jó darabig.

A karcolós oldal – itt egyszerűen csak arra kér a szerző, hogy karcold össze az amúgy szép fekete lapot, valami éles tárgy segítségével. Ez még viszonylag egyszerű is volt. Már csak meg kellett olyanra csinálni, mintha egy macska karmolta volna éppen össze.

WP_20160516_00_14_55_Pro

Egy másik, számomra nagyon érdekes feladat volt az, amiben azt az instrukciót kaptuk, hogy komposztáljuk le az oldalt, és figyeljük meg mi történik. Ezt a feladatok kicsit szabadabban értelmeztem, mert nem szerettem volna se kitépni, se valójában lekomposztálni. Így csak simán, a hobbiboltban megvett lepréselt virágokat kapta meg az oldal. Nem biztos, hogy a legjobb lett a koncepció, de nekem személy szerint tetszik.

Wreck_This_Journal_Compost_this_page1

Egy későbbi oldalon arra kértek minket, hogy fedjük be azt az oldalt “Fehér dolgokkal”. Nekem erről egyből az esküvő jutott az eszembe, úgyhogy ez irányban is indultam el.  Bár nem teljesen fehér, mert a lány haját vörösre festettem, illetve a lúd lába/csőre is narancssárga, de szerintem nem lett ez olyan rossz, csak kicsit egybeolvad a háttérrel.

Wreck_this_journal_Cover_this_page_with_white

Volt az előző bejegyzésben, egy olyan oldal, ahol a pozitív dolgokat kellett összegyűjteni. Erre van egy “válaszoldal” is, amiben viszont teret adtak nekünk a negatív gondolatainknak magunkkal kapcsolatban. Itt ismét egy saját rajzzal próbálkoztam.

Wreck_this_Journal_negativ_Comments

A következő alkotást szintén a Szilícium- völgy sorozat inspirálta. A három vessző azt jelképezi, hogy az adott szereplőnek a vagyonában ha leírod, már három vessző van, tehát milliárdos. (pl: 1,000,000,000 )  Erről neki van egy ehhez hasonló képe kint a falon, amit akkor kapott (vagy vett – nem emlékszem) amikor beléphetett végre a “Három vesszős klubba)  Minthogy erre oldalra fröccsenteni kellett (lehetőleg mondjuk szájjal) így rögtön beugrott róla a festmény. Így csináltam magamnak egy három vesszős Wreck This Journal lapot.

Wreck_this_Jornal_three_comma_club

Keri Smith – Wreck This Journal – 2

Sziasztok! Ismét egy Wreck This Jornal -os bejegyzéssel jelentkeznék, mert az utóbbi napokban elég szépen haladtam a könyv “szétrongálásával”. Igazából eléggé rá lehet kapni az ízére, és akkor gyorsabban halad az ember.

Rögtön azzal kezdeném, hogy egyik, a könyv belseje felé található utasítás alapján elkezdtem a borító, a köszönet nyilvánító és a copywrite-os oldalakkal való munkát is. Bár igaz a borítóból még szinte semmi nincs meg, de a másik szépen átalakult, és mint ahogy sokaknál, nálam is egy iPod formát kapott az oldal.

WP_20160515_15_31_36_Pro

Van egy olyan feladat  is, ahol egyszerűen csak ki kell lyukasztani az oldalt. Ebből is nagyon sokféle lehetőséget láttam már. Sokan megcsinálják úgy, mintha a pontok céltáblák lennének, és a másik oldalra pedig rajzolnak egy valamilyen “nyilazós” karaktert, pl. Merida, vagy Katniss. De láttam már olyat is, ahol a lyukak lövések nyomai voltak, amit éppen a 007-es ügynök adott le. Valaki pedig kipukkanó lufikat rajzolt. Én a jó kis WooDoo babás verziót választottam. Kicsit még üresnek érzem valahogy az összképet, de egyelőre itt tartok vele.

Wreck_this_journal_poke_holes

Nagyon szerettem azt az oldalt ragasztgatni, ahol eredetileg az lett volna a lényeg, hogy bal kézzel írj vagy rajzolj (balkezeseknél fordítva). Ez igazából soha sem valami fényesen, így hacsak erre hegyeztem volna ki az alkotást, akkor elég ronda lett volna az eredmény. Már nem is emlékszem, hogy honnan jött az ötlet, hogy felhasználjam az egyik Daenerys fan artot. Eredetileg a teljes nevét szerettem volna kiírni bal kézzel a “falra” , mint ahogy az eredeti art-on,  de könnyítve a saját dolgom, így inkább csak a jelmondatuk, és a Targ-rövidítés maradt. Most ez lett az egyik kedvenc oldalam a könyvből.

Wreck_this_journal_Write_with_left_hand

Ha már Trónok Harca, akkor maradjunk továbbra is a kedvencek inspirálta oldalaknál, és magánál az inspirációnál. A Szilícium – völgy az egyik nagy-nagy favoritommá nőtte ki magát. Ez szerelem volt első látásra. Mondjuk nem csoda, már maga a téma miatt is. Fiatal programozók szárnypróbálgatásai az IT fellegvárában. Kedves és nagyon szerethető karakterekkel, vicces jelenetekkel. Tényleg, akit egy kicsit is érdekel ez a téma, annak bátram ajánlani tudom. Nekik több oldalt is szántam a “Wreck”-ben. Az egyik az, amit én csak simán inspirációs oldalnak hívok. Egyébként a leírásában az van, hogy “Ez az oldal egy jel. Mit szeretnél mondani?” Szóval üzenj magadnak, vagy a világnak valamit, amiről úgy érzed, hogy feltétlenül el kell mondanod.  A Nelson Bighetti nevű szereplőt és az Ő Hooli-s (az a sorozatban egy Google szerű vállalat ) XYZ-s témáját választottam, pár pozitív gondolattal arra vonatkozóan, hogy merjünk nagyot álmodni. ( Ahogy a Hooli is mondta)

Wreck_this_journal_this_page_is_a_sign

Eredetileg egy kisebb képet akartam, és nem is erre az oldalra volt tervezve, de már örülök, hogy mégis ezt választottam, bár először nem tetszett. Akkor még nem voltak rajta a pozitív gondolatok. Jó egy, másfél napig ültem felette míg valahogy, nagyjából kezdett a teljes kép összeállni. Kerestem pár inspiráló gondolatot, és máris jobban mutatott az oldal.

Ha már inspiráció, és pozitivitás. Van egy olyan oldal is, ahol helyet kapsz mindenféle pozitív gondolatodnak. Ide írhatsz mindenféle olyan dolgot, ami örömet okoz neked, vagy éppen jó hatással van a lelkedre.

Wreck_this_journal_good_thought

Nem vagyok nagy rajzos, ezt nézzétek el nekem, de szerettem volna egy ténylegesen saját magam által kreált alkotást is a könyvbe, megemlítve az olyan klassz dolgokat, mint a napfény, a fagyi, a kávé vagy éppen a közösségi hálók.

Dehát nemcsak pozitív dolgok vannak ebben a könyvben. Mert az egyik lapon kapsz egy olyan feladatot, hogy kéress magadról egy olyan képet, amit nem szeretsz, ragaszd be, és torzítsd (még jobban) el. Sajnos akad jópár ilyen képem. A Burn Book.os stílus pedig elégé adta magát. Nekem is egyből ez ugrott be, de ahogy láttam a neten rengetegen választották még ugyan ezt a megoldást.

Wreck_this_journal_glue_in_a_photo

Szóval szépen halad a Wreck előre. Én pedig egyre nagyobb kedvvel ülök neki az újabb kihívásoknak.

Keri Smith – Wreck This Journal

Szeretnék egy új sorozatot indítani itt a blogon, melynek témája elsősorban a Keri Smith könyvek lesznek, mivel még nem nagyon találkoztam ezzel kapcsolatban magyar nyelvű leírásokkal.

Aki nem tudná, hogy kiről van szó – és gondolom így van ezzel a többség  – a szóban forgó hölgy egy kanadai illusztrátor, grafikus , aki számos bestseller könyvnek volt már a szerzője…vagyis inkább a megálmodója, mert a műveit igazából neked kell végül megalkotni. Ezek a könyvek elsősorban azoknak készültek, akik szeretik kipróbálni a kreativitásukat, művészi érzéküket , hogy a leírt instrukciókat végrehajtva alkossanak valami újat. A szerző, Keri, csak éppen a kezdő lökést adja meg, a többi már az emberen múlik, hogy ki mit tud magából kihozni.

Talán a legnépszerűbb könyvével kezdeném, a Wreck this Jornal-lal, amit ha lefordítunk, azt kapjuk, hogy “Tedd tönkre ezt a Könyvet” , szakítva azzal a hagyománnyal, amit nagyjából mindenkibe beleneveltek, hogy a könyvekre vigyázni kell. Ere speciel pont hogy nem. Ahogy a címében is benne van, tönkre kell tenni. Ezt veheted szó szerint és, és neki is ugorhatsz egyből a rombolásnak, de a többség mégis azt az utat választja, hogy létrehozzon valami szépet, és ehhez néha nem kis kreativitás kell.

Hogyan is kell a könyvet tönkretenni? Ennek számos módja van, és szinte mindegyik oldalon kapsz is hozzá egy-egy instrukciót. Egyébként más nincs is benne. Itt pont attól lesz ez a könyvecske érték, amit alkotsz vele.

Magyar nyelven egyelőre még nem jelent meg, vagyis adtak ki egy hasonlót, ha jól tudom, de ez, az eredeti egyelőre csak angolul elérhető, rendelhető, de nem kell megijedni akkor sem, ha nem nagyon tudsz angolul, mert egy kis tudással is bőven el lehet vele boldogulni.

Maga könyv egy kis alakú füzethez hasonlít, és ahogy a bevezető instrukciókban is írja, vidd magaddal mindenhova. (Ki tudja mikor adódik ugyanis a romgálásra lehetőség, ráadásul csomó feladatot a szabadban kell végrehajtani. Ilyen pl. a sétáltasd meg a könyved egy nyilvános helyen 🙂 )

wreckthisjournal

Utána rögtön az az oldal következik, hogy  “Add hozzá a saját oldalszámaidat“, vagyis számozd be az oldalakat. Vigyázz, mert sok van, én bevallom őszintén nem csináltam végig, csak ennek az egy oldalnak adtam számozást. A többihez egyelőre nem akartam nyúlni, hisz nem tudom mi lesz még majd a későbbi oldalakon.

 wreckthisjournal_addyourownpagenumbers

Itt is számtalan számos megoldással találkoztam már. Némelyik szebb, némelyik egyszerűbb. Tőlem itt ennyire futotta. Most ugorjunk egy kicsit, mivel az ezt követő oldalak egyikével sem sikerült még boldogulnom. Így inkább bemutatnám azokat amik már készen vannak.

Az egyik nagy kedvencem a “Töltsd ki ezt az oldalt ha dühös vagy”  elnevezésű. Mivel a dühről egyből az Agymanók Haragja ugrott be, így ő is inspirálta ezt az alkotást. Mivel nem nagyon tudok rajzolni, így ez zömében ragasztgatva lett. 🙂

wreck_this_journal_angry_page

Van még olyan oldal, amit egész egyszerűen csak be kell fedni irodai dolgokkal… Ehhez nincs nagyon mit hozzáfűzni.  Felragasztottam pár, még bentről elhozott kapcsot, post it-et, a céges telefon mellék jegyzéket, és egy fotót a volt csapatról.

wreck_this_journal_Office_page

Illetve van még egy oldal, amit nagyon szeretek, bár az alapötlet, hogy így nézzen ki, az nem tőlem származik, és is láttam valahol az interneten, de egyből tudtam, hogy is ezt szeretném megalkotni. Az oldal instrukciója az, hogy “Rágd meg az oldalt” – szóval ki kell belőle harapni egy darabot. A beleharapott “akármiről”, pedig egyből az Apple cég lógója ugrott be. Abba biztos voltam, hogy egy almát szeretnék erre az oldalra, de a végleges koncepció, csak később állt össze.

wreck_this_journal_chew_this_page

Ezeken kívül még csak egy oldalam van készen, de ezzel valahogy nem vagyok olyan elégedett. A feladat az volt, hogy kellett szabdalni csíkokra az oldalt. Nézegettem számos megoldást. Végül azt választottam, amit a legtöbben, hogy felszabdalom az oldalt, mint azoknál a hirdetési papíroknál, ahonnan alulról le kell tépni a kis cetlit a telefonszámmal. Nálam nem telefonszámok lettek, ugyan, amik közül lehet választani, hanem a Fő Bűnök. Aztán mindenki tépje le a magáét. Maga a kivitelezés lehetett volna kreatívabb is. De már ez marad.

wreck_this_journal_rip_it_up

A további oldalak elkészítése folyamatban…

A lényeg, ami a lényeg, hogy a Wreck This Journal egy nagyszerű szókarozás, mindazoknak, akik szeretnek kreatívkodni.

Nagyon nagyon régen nem írtam….

Valahol ott fejeztem be a blogolást tavaly nyáron, hogy nem éppen rózsás a helyzetem… Hát valóban nem volt az. De hogy ennyire ne legyen az, ezt akkor még álmomban sem gondoltam volna. Sok idő eltelt, igen , több mint fél év. Igazából az események elég gyorsan követték egymást. Elrepült az Augusztus, jött a szeptember, ünnepeltem a 34. szülinapomat, ez is egy kisebb kudarcba fulladt. Mert az ember lánya a végsőkig remél…Elsuhant az ősz is , igazából már nem is emlékszem rá hogy hogyan és, elérkezett a tél. Ez pedig gyökeresen alakította át az egész addigi állapotot. Ugyanis csak bekövetkezett az,a mitől már a legeleje óta rettegtem, hogy ki fognak rúgni. Ki is rúgtak… December 1. volt, napra pontosan az egy éves évfordulója annak, hogy betettem a lában a kis szoftver céghez. Amikor csöngött a telefon és a főnök mondta, hogy menjek fel hozzá az irodába, már éreztem, hogy nagy baj van. A főnök nem szokott csak úgy behívatni. Vagy ha hívatja az embert az mindig nagyon rosszat jelent. (Vagy éppen nagyon jót)  Leültetett. Tudtam mi fog következni, hiszen igazából már “vártam” a bekövetkeztét. De nem tudtam felkészülni. Akkor már éreztem, hogy ennek itt és most vége van. Elvesznek tőlem mindent, a szeretett munkámat, az esélyt ezzel arra, hogy normális életem legyen, az álmokat, a reményeket…mindent. Pedig ugy éreztem a vége felé, hogy kezdek egyre jobb lenni, kezdek belejönni. Már-már elhittem, hogy maradhatok, legalább még egy kicsit. De nem maradhattam… Mert mint elmondta, “Nem vagyok közéjük való. És ezt igy gondolja a többi kollégám is.”

Nem vagyok közéjük való…. Igazából sok sértést kaptam már az életben, talán túl sokat is, de ez annyira a szívem közepébe talált, hogy akkor ott szinte megszűntek az érzéseim. Teljesen üres lettem. Szóval nem vagyok közéjük való…lehet… Valóban nem vagyok méltó akkor a szemükben az élhető életre, és nekem csak az jut, hogy örök életemre szolgáljam és nyaljam a talpát a magukfajtának. Azt mondta, nem vagyok arra elég, hogy üljek egy irodában, és emberi életem lehessen. Menjek csak vissza vén fejjel, a gyorséttermi lánchoz… De szerintem meg az nem nekem való. Azt csinálja az ember diákként, vagy ha nagyon nincs más, de egyébként embertelen. Nem lehet sokáig bírni, ha van legalább egy kis önbecsülésed. Nem, nem a nehéz munka volt büdös, de azért mégiscsak küzdöttem azon a francos főiskolán, tanultam…nem akarom úgy végezni, hogy örök életemre 60-70 ezerért sütöm a sültkrumplit, olyanok vendégeknek, akik csak a megvetést és lenézést tanúsítják, akiknek a gúnyolódásuk céltáblájává válsz, nap mint nap. És megaláznak, ők is, a kollégák is… Valaki persze élvezi, mert fiatalos, pörgős csapat… Dehát még ők is fiatalok. Ezeknek a többsége 30 évesen már valami bankban, vagy irodában fog ülni szintén, nem fog akkor már krumplit sütni, ahogy nekem kellett. Fiatalként persze, hogy tetszik nekik (már amelyiknek) De én már nem vagyok fiatal. És most a szoftver cégtől kaptam egy lehetőséget…. De legyőztek. Eleve kudarcra voltam itélve. Túl nagy hátránnyal érkeztem, a barátnők általi protekció miatt. Már őt is utálták, hát még engem. A protekciós “semmirekellőnek”, a protekciósa…  Ez így elég rosszul hangzik.

Sikerült is elérni, hogy kikerüljek a cégtől. Már aznap el kellett jönnöm. Szinte elköszönni se tudtam. De nem is akartam. Miért köszönjek el, amikor tudom, hogy nem láttak soha szívesen. 🙁  Egy ember volt, akitől elköszöntem volna, a már sokat emlegetett fiatalembertől, de rá egész nap hiába vártam, mert nem jött be. Állítólag beteg lett a gyerek.

A saját közvetlen kollégák (mind az enyéim, mind az övei) első reakciója is egyből az volt, hogy “Juuuuj, és a a ……… ma nincs bent. ” És biztattak, hogy írjak majd neki, mert úgyis annyi céget ismer, hátha segít. Nem ez volt a fő ok, hogy írjak, hanem az, hogy szerettem volna elbúcsúzni, szerettem volna, ha elköszön. Leírtam neki sok mindent, azt, hogy valójában mit gondolok róla, azt nem. Csak a szokásos maszlag, hogy ő volt a kedvencem, és jó lenne néha hallani róla. Csak hogy tudjam, hogy jól van és még él. Szép levél volt, benne volt minden akkori keserédes érzelem, amit a dobozok összepakolása közben éreztem. Otthagytam, hogy adja oda neki a kollegina. Sőt, kapott egy e-mailt is, hogy “kirúgtak, és majd valamit odaadnak neki bent”. Vártam valamilyen reakciót. BÁRMILYET!  Ha azt írja, hogy “örül neki, hogy végre kibasz…k, mert irritáló kis pi…a vagyok” – azt se bántam volna. Illetve dehogy nem. Csak reagáljon… De nem reagált. Semmit. Hát ha nekem valami ír egy búcsú levelet, és tudom, hogy bírt, akármit is gondolok róla, ha megírja, hogy kirúgták, egy sajnálomot, csak kinyögtem volna. Akkor is nem igaz. Úgyse tudja meg. De nem így lett. 🙁

Ekkor fogtam fel, hogy neki is vége. Nem lesz a haverom. Sosem volt. Hiába volt a kirúgás előtti napokban az a jól sikerült kis céges vacsi. Kedves volt, vicces volt, fáztam, rám adta a kabátját. Akkor ott olyan boldog voltam. Rég éreztem magamhoz olyan közel mint akkor. Akkor tényleg olyan volt, ugy viselkedett, hogy kedvel. Aztán jött az ébredés. Kirúgtak, ő meg egy árva szót se volt képes írni. Igen, tudom, hogy nős, nem is akartam elszakítani őket, csak annyira szerettem volna, ha elköszön. Csak köszönt volna el, megnyugodott volna a lelkem. Így viszont nem tudott. 🙁

De vissza a melóhoz. Nem volt meló, kerestem én, de szinte senki nem hívott vissza. Három hónap után, elmentem az Auchanhoz. Jól indult. De egy rémálom lett. Két hónapig bírtam (még ennyit se). Az iroda után ez már nem ment le a torkomon, alíg vártam, hogy vége legyen. Hát vége lett.

Most megint munka keresés…

Illetve úgy néz ki már van egy. Fel is vettek, legalább is tegnap ezt mondta a hölgy, hogy 100%, fel vagyok vége, csak még el kell kapni a fő főnököt, hogy írja alá a papírokat. Aztán majd hívnak, hogy mikor írjuk meg a szerződést, és mikor kezdhetek. Vártam hogy ma hívjanak, de nem hívtak. Talán majd holnap…Legalább is remélem.

A remény nem létezik…

Hülye vagyok! Ezt már tagadni se tudnám….Teljesen kifordultam önmagamból és egy álomvilágban kezdtem el élni, ami rózsaszín, szirupos, és már-már elviselhetetlenül édes. Ezt józan ésszel persze rögvest rávágnám, hogy “Pheeej….” De sajnos besétált az életemben már jópár hónappal ezelőtt Ő, így még ez a mézes-mázos világ is végtelenül csábító lett.  Álmodoztam mindenféle romantikus dolgokról, elképzeltem milyen lehetne együtt.. Valahol reméltem, hogy legalább egy kicsit kedvel. Hogy ő is bír – persze nem abban az értelemben, ahogy én őt – csakhát már túl idősek vagyunk a haverkodáshoz… Ebben a korban már nincs férfi és nő barátság. Főleg, hogy nős. És minden bizonnyal szereti a feleségét, ami egy csodálatos asszony lehet. De valahol a fejemben az a kis hang, folyamatosan azt zakatolta, hogy “kedvel téged, kedvel téged”  És én már ennek is örültem.

De persze a magam fajtának, a ronda és lúzer nőknek ez a fajta valóság csak egy elérhetetlen álom…  Pedig mostanában annyit viccelődtünk. Elmentem még a gyerekeinek is venni meglepetést, mert mondta, hogy mennyire szeretnek Buborékot fújni, és hogy neki soha nem sikerült olyan jó folyadékot kikevernie, mint amit árulnak. Nekem se kellett több. Gondoltam meglepem őket. Úgy tűnt örült neki. Kedves volt. Viccelődtünk. Segített a munkában, megválaszolt helyettem egy e-mailt. Olyan közel hajolt, hogy összeért a vállunk… Én meg olvadoztam. Tudom ekkor odébb kellett volna húzódnom, de nem tudtam megmozdulni. Miközben ő olvasta a hibaüzenetet amit a program feldobott, én csak arra tudtam gondolni, hogy olyan közel van, hogy már csak pár centi, és megcsókolhatom… Szóval álmodoztam. Szinte nem volt olyan helyzet amiről ne jutott volna valamilyen módon az eszembe: a moziba, a standon…arra vágytam, hogy bárcsak ott lenne velem. Mennyivel boldogabb lennék.

Furcsa, hogy milyen gyorsan el tud múlni az ember jókedve. Rá gondolva azt vettem észre magamon, hogy csak megyek az utcán és mosolygok magamban. Örülök a napsütésnek, a madaraknak, a melegnek, vagy éppen az esőnek is. Minden olyan szép volt…. De most vége.

Most már tudom nem bír, csak udvarias.

Meghívtam őket erre a Buborékfújó napra, ha már annyira szeretik a gyerekek, gondoltam biztos tetszeni fog nekik, és lévén Nekik nincs Facebook-ja, így nevetséges módon kitaláltam, hogy akkor majd rajzolok ! nekik meghívót. Rajzoltam is, de első körben nem akartam odaadni, csak meséltem neki a tervet. De ő mindenképpen látni akarta, és mondta, hogy “nincs ezzel semmi baj, és fejezzem be neki(k) a meghívót ” . Én meg befejeztem, bár éreztem, hogy nem kéne. Dehát megkért, én meg ugrottam. Hiszen olyan kedves volt mostanában. Gondoltam hátha tényleg bír…

Oda is adtam neki a rajzot. Az Agymanók Derűjével az elején. Azért rajzoltam neki Derű-t, mert én is mindig nagyon derűs vagyok,ha láthatom. Ha Ő ott van, akkor egészen biztos, hogy Derű nyomkodja az irányítópultot, mert egész egyszerűen csak mosolyogni tudok. Szóval ott volt a kis kék hajú manó, meg hogy meghívom őket. ott hagyta lent, mondván, hogy akkor nem felejti el és majd hazaviszi… De nem vitte. Amikor bejöttem a meghívó még mindig ugyanúgy ott hevert az asztalon. Szóval nem vitte el. Mert nem fontos neki… Sőt. minden bizonnyal cikinek találta. Ami jogos. És hiába mondta egy barátnőm, hogy ez nagyon aranyos és cuki dolog, közel a 40hez már ne rajzolgassanak egymásnak az emberek… Nem vagyunk már kisdiákok… És hiába mosolygott, hiába volt kedves, mégiscsak itt hagyta a lapot. Ha bírna, legalább egy kicsit legalább eltette volna, nem így hogy igazából el sem fogadja. Pedig féltem ettől, hogy ez lesz. Hogy hiába a “hazaviszem”, még reggel is ugyanitt lesz… Itt is volt, és pedig rettentően szomorú lettem.

Már nem hiszem, hogy bír, már nem hiszem, hogy haverok vagyunk, ami majd alakulhat… Hisze ezzel most szép csendben elmondta, hogy ő is ugyanúgy utál és lenéz mint a többiek. De akkor miért viccelődött, mi volt ez a közvetlenség? Ignorálhatott volna ugyan úgy mint a többiek. Semmi baj nem lett volna. Most kevésbé fájna… pedig gondolhattam volna, hogy nem bír…Miért bírna? Nem vagyok se szép, se kedves, se vicces, se okos…Semmim nincs amit szerethetne bennem. De én egy idióta kis hülye lettem… Mert tudom, érzem, hogy Őrá vártam egész eddigi életemben. Tudom, ilyen “szerelem” nem lesz még egy. Ő az igazi, de el nem érhetem… 🙁

A helyzet csak fokozódott…

Nem, még mindig nem történt semmiféle javulás, ami a munka frontján történő harcokat illeti. Továbbra is gőzerővel megy az ellenem irányuló furkálódás. Sőt, eléggé bekeményítettek. Olyanokat is kitalálnak, amiket még én se tudok magamról, alátámasztva ezzel a főnök elképzelését, hogy alkalmatlan vagyok a munkára… Pedig nem, dehát az emberi gonoszság az határtalan.

Nagyon penge élen táncolok. Olyannyira úgy a barátnőm (akitől az egész történetet tudom) szinte hétről hétre harcol ki nekem még egy kis időt, valami indokkal. Most pl. kitalálta, hogy azért vagyok ideges, mert rosszul alszom, és elrángatott tudtomon kívül egy alvás klinikára, ahol szinte majdnem kiröhögtek, hiszen nincsen nekem semmi bajom.  De ahogy Ő mondta, ezzel is nyertél legalább egy hónapot…. Igen, sosem felejti el az orrom alá dörgölni, hogy “mindent neki köszönhetek”. Közben pedig ugy tesz, mintha teljesen ártalmatlan bárányka lenne, egy angyal… de azért lelkileg zsarol…. Az lehet a véleményem, ami neki. Ha véletlenül más, jön a csúnya nézés, meg, hogy nem fog megvédeni többé, és akkor pá-pá… Szeretném azt hinni, hogy talán nem is érzi, hogy ő is mennyire sakkban tart, a többiekkel együtt, csak egyszerűen nem csinálja jól. Ha valakiért küzdenék ilyen helyzetben, titokban tenném. Nem villantanék utána vele, hogy , amúgy az “adósom vagy, viselkedj “jól” .  Eszembe jutott még az is, hogy talán az egészet csak ő maga találta ki, éppen azért, hogy azok ellen hangoljon, akiket ő nem bír… Jó taktikus, úgyhogy bármennyire is szomorú már kinézem belőle.  Ennek a barátságnak már ugyis annyi… Itt annyi döfést kaptam, ő azt mondja ő is, hogy nem lehet már vissza csinálni. Ha megmaradok a melóhelyen azért, ha kirúgnak akkor azért…

De állítólag mindent kritizál bennem a főnök, még azt is, ahogy levegőt veszek. Baj a hajam, a ruhám, az alkatom, a körmöm, a cipőm… A hajcsat, mert “atya úr isten! virágos volt, és ez mekkora leégés, meg szégyen. Leégetem vele a céget…” Ja kérem! Csak elfelejtették mondani, hogy dresscode van, a többieknek nincs, de nekem igen… Nem azért mert ügyfélszolgálatos vagyok, hanem mert csak, mert én én vagyok, a hűbéresük, akivel azt csinálnak amit akarnak. Leginkább lerombolnak lelkileg. És még hálásnak is kéne lennem. Egyébként az vagyok, igen, kihúztak a szarból, kihúztak a gyorséttermek világából, kaptam jó munkát… ha azt nézzük igaza/igazuk van. Ha az én szempontjaimat nézem, azt mondom, azt mondom igazságtalan… Nem arra szerződtem, hogy gyomorgörccsel menjek be, hogy na vajon ma rúgnak-e ki, vagy megint mit fogok hallani a barátnőmtől, a hajamra, a ruhámra, a munkámra, akármire.

Ideges vagyok, és félek, mert szerettem ezt a melót és tudom ennél nem lesz jobb. De ez az egész egy szélmalom harc, itt nem győzhetek. 🙁 Ki is jött valami betegség rajtam, mert egyik nap, csak ugy fogtam magam és elájultam a wc-ben.  Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, már csak arra emlékszem, hogy a kolléganőm támogat ki a kanapéig – de még ez az időszak is ködös. Jóformán az egész utána következő nap. Apu értem jött, irány a doki, kivizsgálások, valószínű, hogy epilepszia, De a leletek meg olyan jók, hogy 1000 évig fogok élni. CT, EEG tökéletes… csak valahogy mégse….és ezek a régóta tartó kis furcsa deja-vu-s rosszullétek. A mostani is ezzel kezdődött, csak most nem lettem jobban. Kimentem a mosdóba, és onnan se kép-se hang. Aztán jó fél óra után csak utánam jöttek, mert még mindig nem mentem vissza a helyemre a telefonok, és az e-mailek pedig csak jöttek.  Igazából a jelenlegi rossz helyzetemben nem is csodálom, hogy kijött a betegség. Gyerekként is megmondták, hogy valószínűleg lesz. Lett is! 🙁 Persze még semmi nem biztos, azért mert egyszer volt egy nagy rohamom, illetve gyerekként volt már egy, még nem egy bizonyíték… ezek a kis rohamok meg… eddig azt se tudtam, hogy azok.

Aztán itt van még a szeretett férfi… Talán mondanom se kell, hogy itt sincs változás. Persze nem lett rosszabb se, jobb se… Nem is értem mit is várnék… Mondjuk azért jól esett volna, ha legalább megkérdezi a rosszullétem után, amikor visszamentem, hogy “hogy vagy?”  De nem kérdezte! A Többiek legalább igen, már aki… Mostanában kicsit kevesebbet beszélünk. Én is tartózkodóbb lettem. Végül is, kár minden befektetett energia. Nem nekem teremtették, és pont. Még akkor is, ha tudom, hogy nála jobbat keresve se fogok találni. Mindig valaki olyas valamit képzeltem el magam mellé, mint ő. Vele el tudnám képzelni a jövőm. De ez marad csak elképzelés, örökre. 🙁 Szomorú dolog ez, de el kell fogadni. Van akinek egyszerűen a boldog élet nem adatik meg.

Neki megadatott! Ennek is örülnöm kéne… és örülök is. Sőt, bevallom, kicsit irigylem. Helyes, jó humorú, okos, jó állással rendelkező a harmincas éveiben járó fiatalember. Boldog családapa, szerető férj, a szülei szemében még mindig a család büszkesége, akinek mindig hozzák be a kaját. Minden egyes nap! Hallottam, hogy beszél vele az apja. Szereti, büszke rá… Mindenkinek ilyen családot kívánok! Mindemellett még segítőkész is! Olyan türelme van, hogy csak csodálkozni tudok. Elviseli annak is a hülyeségeit, akit amúgy senki nem tűrne meg maga körül 10 percnél tovább. Ő lazán kijön vele… Persze az a csaj is odáig van érte, pedig ő arról híres, hogy legendásan utál mindenkit… De őt is sikerült lekapnia a tíz körméről. Hát ilyen fiú Ő… Ha lehetne egy kívánságom, ő lenne az. Csak hogy nem mese! És különben is, leírtam már párszor. Őt és engem egy teljes világ választ el. 🙁

 

A róka

Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…

 

10897781_773347029413003_6087826355567914836_n

A csodák

Idióta módjára még mindig képes vagyok várni a csodákra. Minden napnak úgy indulok neki, hogy remélem ma történik valami… Szívem mélyén persze tudom, hogy teljesen felesleges hinni ebben. Mert eltelt már annyi nap, lassan leélem az életem felét, soha nem történt semmi csodával határos.

A csodák nem léteznek…Vagyis az én életemben nem. Bár… tudom hálásnak kéne lennem azéert amim van, örülni kéne annak, amit kaptam a Sorstól. Hiszen nincs okom a panaszra… Számtalan ember van, akinek sokkal rosszabb. Ha így nézem szerencsésebb vagyok az emberiség többségénél. Nem éhezem, és van tető a fejem felett. Van vezetékes víz és áram. Maximum az okozhat bosszúságot, ha az internet hálózat már megint vacakol.  Úgyhogy, igen, boldognak kéne lennem. Tanulhattam, elvégeztem egy főiskolát , mégha döcögősen is. Ezt igazából felfoghatom egy életemben bekövetkező csodának is. Ha a realitás talaján maradunk, nekem akkor ott nem lett volna szabad átmennem…de átmentem. Meglett a diplomám. Mégha egy szakon is. Megőriztem így a családi békét, bár folyamatosan éreztetve volt, hogy “nem felelek meg az elvárásoknak”.

Lett munkám, gyorsétteremi. Még egy pofont adtam a családi elvárásoknak. De legalább már volt önálló keresetem. Olyan, amilyen, messze a minimálbér alatt, de mégiscsak saját pénz volt, amiért én dolgoztam meg. Megtanultam mi az a kemény munka, mi az az igazságtalanság és a furkálódás. A megaláztatást már ismertem. Az nem hozott semmi újat. Megismertem ezt az életet, és bár nem szerettem, de csináltam, lenyelve a békát. Kiléptem párszor… egyszer ők rúgtak ki. Nem az én helyem volt. De tapasztalatszerzésnek kivalló volt.  Csak a hátam közepére nem kívántam. Így is jöttem el. Tudtam, hogy most már bármi is történhet, oda soha többet nem megyek majd vissza. Azt már nem bírnám.

Kimentettek tehát a gyorsétteremből. Örülnöm kéne, és örülök is neki. Hálás vagyok, és nem felejtetem el, kik segítettek a bajban. De innentől kezdve egyfajta “hűbéres” viszony köt hozzájuk. Nem lehet véleményem, csak az amit hallani akarnak tőlem. Ha véletlenül ellent mondok, már jön is a fenyítés, illetve a lelki zsarolás. Csak hogy tudjam, hogy “most mindent nekem köszönhetsz, jól vigyázz, mert egy rossz mozdulat…” És mehetnék vissza a vendéglátásba ugrálni.

Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, és a Hűbéruramnak a lehetőségért. Mert ők megadták azt, amit soha senki más nem, még a saját családom sem.  Örömmel elfogadtam, fel sem merült, hogy visszautasítom őket. Csak innentől kezdve tényleg tőlük függők. Minden rajtuk múlik. Munkát adtak, lehetőséget… Úgy hogy nincs mögöttem a szaktudás, a rutin, a tapasztalat. Úgy hogy nem kellenék oda. Jóformán puszta kegyességből “eltartanak”. Jó, dolgozom, de tudom, sokan vagyunk így a területemre. Teljesen felesleges és haszontalan vagyok. De mégis segítenek… Ez pedig elég erős köteléket tett rám. Nem kéne ezzel foglalkoznom, örülni kéne a helyzetemnek, és örülök is, csak a lelkemet tépi néha darabokra . Rossz a teljes haszontalanság érzése. És tudom, hogy a kollégáim is így látják.

A legtöbbje kifejezetten utál. A szemedbe mosolyognak ugyan, de igazából levegőnek néznek. Nem szólnak hozzád, ha valami a te feladatod, inkább odaadják egy másiknak közülünk, hogy majd az adja oda…  Annyira a semmibe vesznek, hogy fel se tűnik nekik, hogy ott vagyok. Néha nem köszönnek… Igen, mert hogy nézhetek én ki a szemükben. A főnök kis kegyeltje, aki tök sötét, és itt ingyenélősödik a cégnél. Pedig dolgozom én… De hozzájuk képest mindig is ostoba leszek.

Ahová kerültem fényévekre van az eddigi életemtől. Olyan világba csöppentem bele, ami eddig ismeretlen volt számomra. Eddig mindenki a dolgozó kisember volt, aki épphogy megél, és örül, ha sikerül hónap végén egy kicsit félretennie. Most átdobtak egy más világba. Csak a kollegáim és köztem olyan társadami rétegbeli szakadék van, amit bevallom, nem nagyon tudok kezelni. Persze tabu, hogy ki mennyit keres, és azt mondják nem is ez a lényeg. Valóban nem! De belegondolva, hogy valaki havonta kap kb. annyit, amennyiért én a vendéglátásban egy évig güriztem keményen, 10-12 órákban. Hát, mit tudnék én egyáltalán velük beszélni?! Ők már más dimenzió! Akkora a szakadék, amit soha nem lehet áthidalni. Persze nem sajnálom tőlük. Örülök nekik…csak… hiába vagyok ott már lassan fél éve, egyszerűen nem tudom jól lekezelni. A pénz az mondjuk csak egy dolog. Minden más területen is ott van köztem és köztük ez a szakadék. ők okosak, nagyon okosak. Nem véletlen a jó fizu. Végül is a cég működése múlik rajtuk. Én hozzájuk képest egy ostoba, tanulatlan, kétbalkezes liba vagyok. Nem csoda, hogy jóformán emberszámba se vesznek.

Ők mind boldog családi kapcsolatban élnek! Feleség, gyerek(ek) , kocsi – minimum kettő, takaros kis ház valamelyik kertes övezetben. Ezzel szemben én…. Család? Még normális kapcsolatom se volt! Itthon élek, és valószínűleg soha nem leszek alkalmas a jogsi megszerzésére. Különben is, miből fizetném a kocsit?! Örülök, ha a BKV-ra futja, amire ők soha fel nem ülnének már. Az ember hamar megszokja a kényelmet.

Most már nincs olyan akivel ezeket meg tudnám beszélni…Pedig nagyon szükségem lenne rá, hogy néha megosszam a gondom,bajom, örömöm, vidámságom. De minthogy Hűbéres lettem, nyilván nekik erről nem beszélhetek. Annyi lenne az állásomnak, a barátságunknak – ami már sosem lesz ugyanolyan. Nem lehet egy alsó középosztálybeli valaki, olyan jóban egy milliomossal. Hiszem annyira más élete van mindkettőnek. Sosem fogják egymás problémáit megérteni. Én nem fogom megérteni, hogy “már megint mekkora nyűg, hogy utazniuk kell valami egzotikus helyre pihenni”, ők meg nem értik meg az én bajom. Persze nem tudom milyen lenne fordítva a helyzet. Valószínűleg másmilyen. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy honnan jöttek. Belém meg belém verték, hogy “szolga, tudd, hol a helyed” .

Aztán itt van Ő… A szakadék másik oldalán. Mindig mosolyog. Sosem láttam még rossz kedvűnek. De nem a vidámsága fogott meg. Már nem is emlékszem, hogy mi tetszett meg benne először. Nem felejtem el az első találkozásunkat. Akkor még nem tudtam, hogy a kollégám lesz. Azt se tudtam kicsoda. Szerintem majdnem fellöktem a csomagokkal, amit a macskás asszonyságnak éppen bevásároltam. Dultam – fulltam, mert tudtam, hogy majd hallgathatom a sopánkodást, hogy nem volt a boltban az a sonka, amilyet mindig enni szokott. Ő pedig ott állt, és mosolygott. Beszéltünk kb pár mondatod, de megállapítottam, hogy nagyon cuki. A második találkozást már szinte alig vártam. Meg azt, hogy együtt dolgozzunk.

Nem tudtam ki ő, vagy honnan jött. De minden egyes nap, szív repesve vártam az érkezését. Azt se tudtam mit mondhatnék neki, még most sem tudom… Sőt, egyre kevésbé tudom. Ő elérhetetlen. Ő a társadalmi szakadék másik részén áll. Túl nagy a táv köztünk. Ráadásul másnak szánta a Sors. Erről senki nem tehet. Nem utálom az asszonyt, sőt szeretem. Így ismeretlenül is szeretem a családját. Mert tudom, hogy Ő velük boldog, velük teljes. és én örülök annak, ha ő boldog. Még akkor is ha nekem ebben a boldogságban semmiféle módon nekem nincs szerepem.

Csak a képzeletembe, az álmaimba. Sokszor azon kapom magam, hogy ülök a gép előtt és álmozok, kb. megszűnik a külvilág. Csak az átkozott telefon csörgése ránt vissza a valóságba. Ő pedig jön, köszön, és megy tovább. Nekem meg közönyös arcot kéne vágni. Úgy kell tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne. Pedig a szívem hevesen dobog, és már attól is mosolyogni támad kedvem, ha csak látom. Annyi mindent mondanék neki, annyi mindent kérdeznék tőle… De valahogy sosem sikerül. Egyrészt ott a szakadék, amit csak átkiabálni tudnék, de a hangom sosem ér át a túloldalra. Másrészt ha meg mellettem áll, egész egyszerűen mintha belém fagyna a szó. Annyira próbálom a legjobb arcomat mutatni, annyira rettegek, hogy valami “szörnyűséget” mondok neki, amitől még inkább idiótának tart majd, és leír örökre, hogy meg se tudom mukkanni. Csak nézem, titokban és vigyorgok. Közben meg remeg a kezem és a lábam…Annyira szánalmas! És tudom, felfogta az eszem, hogy ez szánalmas, és reménytelen, de a szívem nem képest ez megérteni. Ő csak össze-vissza ver, mint egy eszement. pedig ez az ember egyszerűen elérhetetlen! Ő egy csillag, én pedig sosem érhetem el a csillagokat. Vágyhatom rájuk, de nem érinthetem meg őket. Hiába tudom ezt…valahogy mégis nap elképzelem, hogy valami megváltozik, valami csoda történni fog.