Valahol ott fejeztem be a blogolást tavaly nyáron, hogy nem éppen rózsás a helyzetem… Hát valóban nem volt az. De hogy ennyire ne legyen az, ezt akkor még álmomban sem gondoltam volna. Sok idő eltelt, igen , több mint fél év. Igazából az események elég gyorsan követték egymást. Elrepült az Augusztus, jött a szeptember, ünnepeltem a 34. szülinapomat, ez is egy kisebb kudarcba fulladt. Mert az ember lánya a végsőkig remél…Elsuhant az ősz is , igazából már nem is emlékszem rá hogy hogyan és, elérkezett a tél. Ez pedig gyökeresen alakította át az egész addigi állapotot. Ugyanis csak bekövetkezett az,a mitől már a legeleje óta rettegtem, hogy ki fognak rúgni. Ki is rúgtak… December 1. volt, napra pontosan az egy éves évfordulója annak, hogy betettem a lában a kis szoftver céghez. Amikor csöngött a telefon és a főnök mondta, hogy menjek fel hozzá az irodába, már éreztem, hogy nagy baj van. A főnök nem szokott csak úgy behívatni. Vagy ha hívatja az embert az mindig nagyon rosszat jelent. (Vagy éppen nagyon jót)  Leültetett. Tudtam mi fog következni, hiszen igazából már “vártam” a bekövetkeztét. De nem tudtam felkészülni. Akkor már éreztem, hogy ennek itt és most vége van. Elvesznek tőlem mindent, a szeretett munkámat, az esélyt ezzel arra, hogy normális életem legyen, az álmokat, a reményeket…mindent. Pedig ugy éreztem a vége felé, hogy kezdek egyre jobb lenni, kezdek belejönni. Már-már elhittem, hogy maradhatok, legalább még egy kicsit. De nem maradhattam… Mert mint elmondta, “Nem vagyok közéjük való. És ezt igy gondolja a többi kollégám is.”

Nem vagyok közéjük való…. Igazából sok sértést kaptam már az életben, talán túl sokat is, de ez annyira a szívem közepébe talált, hogy akkor ott szinte megszűntek az érzéseim. Teljesen üres lettem. Szóval nem vagyok közéjük való…lehet… Valóban nem vagyok méltó akkor a szemükben az élhető életre, és nekem csak az jut, hogy örök életemre szolgáljam és nyaljam a talpát a magukfajtának. Azt mondta, nem vagyok arra elég, hogy üljek egy irodában, és emberi életem lehessen. Menjek csak vissza vén fejjel, a gyorséttermi lánchoz… De szerintem meg az nem nekem való. Azt csinálja az ember diákként, vagy ha nagyon nincs más, de egyébként embertelen. Nem lehet sokáig bírni, ha van legalább egy kis önbecsülésed. Nem, nem a nehéz munka volt büdös, de azért mégiscsak küzdöttem azon a francos főiskolán, tanultam…nem akarom úgy végezni, hogy örök életemre 60-70 ezerért sütöm a sültkrumplit, olyanok vendégeknek, akik csak a megvetést és lenézést tanúsítják, akiknek a gúnyolódásuk céltáblájává válsz, nap mint nap. És megaláznak, ők is, a kollégák is… Valaki persze élvezi, mert fiatalos, pörgős csapat… Dehát még ők is fiatalok. Ezeknek a többsége 30 évesen már valami bankban, vagy irodában fog ülni szintén, nem fog akkor már krumplit sütni, ahogy nekem kellett. Fiatalként persze, hogy tetszik nekik (már amelyiknek) De én már nem vagyok fiatal. És most a szoftver cégtől kaptam egy lehetőséget…. De legyőztek. Eleve kudarcra voltam itélve. Túl nagy hátránnyal érkeztem, a barátnők általi protekció miatt. Már őt is utálták, hát még engem. A protekciós “semmirekellőnek”, a protekciósa…  Ez így elég rosszul hangzik.

Sikerült is elérni, hogy kikerüljek a cégtől. Már aznap el kellett jönnöm. Szinte elköszönni se tudtam. De nem is akartam. Miért köszönjek el, amikor tudom, hogy nem láttak soha szívesen. 🙁  Egy ember volt, akitől elköszöntem volna, a már sokat emlegetett fiatalembertől, de rá egész nap hiába vártam, mert nem jött be. Állítólag beteg lett a gyerek.

A saját közvetlen kollégák (mind az enyéim, mind az övei) első reakciója is egyből az volt, hogy “Juuuuj, és a a ……… ma nincs bent. ” És biztattak, hogy írjak majd neki, mert úgyis annyi céget ismer, hátha segít. Nem ez volt a fő ok, hogy írjak, hanem az, hogy szerettem volna elbúcsúzni, szerettem volna, ha elköszön. Leírtam neki sok mindent, azt, hogy valójában mit gondolok róla, azt nem. Csak a szokásos maszlag, hogy ő volt a kedvencem, és jó lenne néha hallani róla. Csak hogy tudjam, hogy jól van és még él. Szép levél volt, benne volt minden akkori keserédes érzelem, amit a dobozok összepakolása közben éreztem. Otthagytam, hogy adja oda neki a kollegina. Sőt, kapott egy e-mailt is, hogy “kirúgtak, és majd valamit odaadnak neki bent”. Vártam valamilyen reakciót. BÁRMILYET!  Ha azt írja, hogy “örül neki, hogy végre kibasz…k, mert irritáló kis pi…a vagyok” – azt se bántam volna. Illetve dehogy nem. Csak reagáljon… De nem reagált. Semmit. Hát ha nekem valami ír egy búcsú levelet, és tudom, hogy bírt, akármit is gondolok róla, ha megírja, hogy kirúgták, egy sajnálomot, csak kinyögtem volna. Akkor is nem igaz. Úgyse tudja meg. De nem így lett. 🙁

Ekkor fogtam fel, hogy neki is vége. Nem lesz a haverom. Sosem volt. Hiába volt a kirúgás előtti napokban az a jól sikerült kis céges vacsi. Kedves volt, vicces volt, fáztam, rám adta a kabátját. Akkor ott olyan boldog voltam. Rég éreztem magamhoz olyan közel mint akkor. Akkor tényleg olyan volt, ugy viselkedett, hogy kedvel. Aztán jött az ébredés. Kirúgtak, ő meg egy árva szót se volt képes írni. Igen, tudom, hogy nős, nem is akartam elszakítani őket, csak annyira szerettem volna, ha elköszön. Csak köszönt volna el, megnyugodott volna a lelkem. Így viszont nem tudott. 🙁

De vissza a melóhoz. Nem volt meló, kerestem én, de szinte senki nem hívott vissza. Három hónap után, elmentem az Auchanhoz. Jól indult. De egy rémálom lett. Két hónapig bírtam (még ennyit se). Az iroda után ez már nem ment le a torkomon, alíg vártam, hogy vége legyen. Hát vége lett.

Most megint munka keresés…

Illetve úgy néz ki már van egy. Fel is vettek, legalább is tegnap ezt mondta a hölgy, hogy 100%, fel vagyok vége, csak még el kell kapni a fő főnököt, hogy írja alá a papírokat. Aztán majd hívnak, hogy mikor írjuk meg a szerződést, és mikor kezdhetek. Vártam hogy ma hívjanak, de nem hívtak. Talán majd holnap…Legalább is remélem.

Nem, még mindig nem történt semmiféle javulás, ami a munka frontján történő harcokat illeti. Továbbra is gőzerővel megy az ellenem irányuló furkálódás. Sőt, eléggé bekeményítettek. Olyanokat is kitalálnak, amiket még én se tudok magamról, alátámasztva ezzel a főnök elképzelését, hogy alkalmatlan vagyok a munkára… Pedig nem, dehát az emberi gonoszság az határtalan.

Nagyon penge élen táncolok. Olyannyira úgy a barátnőm (akitől az egész történetet tudom) szinte hétről hétre harcol ki nekem még egy kis időt, valami indokkal. Most pl. kitalálta, hogy azért vagyok ideges, mert rosszul alszom, és elrángatott tudtomon kívül egy alvás klinikára, ahol szinte majdnem kiröhögtek, hiszen nincsen nekem semmi bajom.  De ahogy Ő mondta, ezzel is nyertél legalább egy hónapot…. Igen, sosem felejti el az orrom alá dörgölni, hogy “mindent neki köszönhetek”. Közben pedig ugy tesz, mintha teljesen ártalmatlan bárányka lenne, egy angyal… de azért lelkileg zsarol…. Az lehet a véleményem, ami neki. Ha véletlenül más, jön a csúnya nézés, meg, hogy nem fog megvédeni többé, és akkor pá-pá… Szeretném azt hinni, hogy talán nem is érzi, hogy ő is mennyire sakkban tart, a többiekkel együtt, csak egyszerűen nem csinálja jól. Ha valakiért küzdenék ilyen helyzetben, titokban tenném. Nem villantanék utána vele, hogy , amúgy az “adósom vagy, viselkedj “jól” .  Eszembe jutott még az is, hogy talán az egészet csak ő maga találta ki, éppen azért, hogy azok ellen hangoljon, akiket ő nem bír… Jó taktikus, úgyhogy bármennyire is szomorú már kinézem belőle.  Ennek a barátságnak már ugyis annyi… Itt annyi döfést kaptam, ő azt mondja ő is, hogy nem lehet már vissza csinálni. Ha megmaradok a melóhelyen azért, ha kirúgnak akkor azért…

De állítólag mindent kritizál bennem a főnök, még azt is, ahogy levegőt veszek. Baj a hajam, a ruhám, az alkatom, a körmöm, a cipőm… A hajcsat, mert “atya úr isten! virágos volt, és ez mekkora leégés, meg szégyen. Leégetem vele a céget…” Ja kérem! Csak elfelejtették mondani, hogy dresscode van, a többieknek nincs, de nekem igen… Nem azért mert ügyfélszolgálatos vagyok, hanem mert csak, mert én én vagyok, a hűbéresük, akivel azt csinálnak amit akarnak. Leginkább lerombolnak lelkileg. És még hálásnak is kéne lennem. Egyébként az vagyok, igen, kihúztak a szarból, kihúztak a gyorséttermek világából, kaptam jó munkát… ha azt nézzük igaza/igazuk van. Ha az én szempontjaimat nézem, azt mondom, azt mondom igazságtalan… Nem arra szerződtem, hogy gyomorgörccsel menjek be, hogy na vajon ma rúgnak-e ki, vagy megint mit fogok hallani a barátnőmtől, a hajamra, a ruhámra, a munkámra, akármire.

Ideges vagyok, és félek, mert szerettem ezt a melót és tudom ennél nem lesz jobb. De ez az egész egy szélmalom harc, itt nem győzhetek. 🙁 Ki is jött valami betegség rajtam, mert egyik nap, csak ugy fogtam magam és elájultam a wc-ben.  Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, már csak arra emlékszem, hogy a kolléganőm támogat ki a kanapéig – de még ez az időszak is ködös. Jóformán az egész utána következő nap. Apu értem jött, irány a doki, kivizsgálások, valószínű, hogy epilepszia, De a leletek meg olyan jók, hogy 1000 évig fogok élni. CT, EEG tökéletes… csak valahogy mégse….és ezek a régóta tartó kis furcsa deja-vu-s rosszullétek. A mostani is ezzel kezdődött, csak most nem lettem jobban. Kimentem a mosdóba, és onnan se kép-se hang. Aztán jó fél óra után csak utánam jöttek, mert még mindig nem mentem vissza a helyemre a telefonok, és az e-mailek pedig csak jöttek.  Igazából a jelenlegi rossz helyzetemben nem is csodálom, hogy kijött a betegség. Gyerekként is megmondták, hogy valószínűleg lesz. Lett is! 🙁 Persze még semmi nem biztos, azért mert egyszer volt egy nagy rohamom, illetve gyerekként volt már egy, még nem egy bizonyíték… ezek a kis rohamok meg… eddig azt se tudtam, hogy azok.

Aztán itt van még a szeretett férfi… Talán mondanom se kell, hogy itt sincs változás. Persze nem lett rosszabb se, jobb se… Nem is értem mit is várnék… Mondjuk azért jól esett volna, ha legalább megkérdezi a rosszullétem után, amikor visszamentem, hogy “hogy vagy?”  De nem kérdezte! A Többiek legalább igen, már aki… Mostanában kicsit kevesebbet beszélünk. Én is tartózkodóbb lettem. Végül is, kár minden befektetett energia. Nem nekem teremtették, és pont. Még akkor is, ha tudom, hogy nála jobbat keresve se fogok találni. Mindig valaki olyas valamit képzeltem el magam mellé, mint ő. Vele el tudnám képzelni a jövőm. De ez marad csak elképzelés, örökre. 🙁 Szomorú dolog ez, de el kell fogadni. Van akinek egyszerűen a boldog élet nem adatik meg.

Neki megadatott! Ennek is örülnöm kéne… és örülök is. Sőt, bevallom, kicsit irigylem. Helyes, jó humorú, okos, jó állással rendelkező a harmincas éveiben járó fiatalember. Boldog családapa, szerető férj, a szülei szemében még mindig a család büszkesége, akinek mindig hozzák be a kaját. Minden egyes nap! Hallottam, hogy beszél vele az apja. Szereti, büszke rá… Mindenkinek ilyen családot kívánok! Mindemellett még segítőkész is! Olyan türelme van, hogy csak csodálkozni tudok. Elviseli annak is a hülyeségeit, akit amúgy senki nem tűrne meg maga körül 10 percnél tovább. Ő lazán kijön vele… Persze az a csaj is odáig van érte, pedig ő arról híres, hogy legendásan utál mindenkit… De őt is sikerült lekapnia a tíz körméről. Hát ilyen fiú Ő… Ha lehetne egy kívánságom, ő lenne az. Csak hogy nem mese! És különben is, leírtam már párszor. Őt és engem egy teljes világ választ el. 🙁

Idióta módjára még mindig képes vagyok várni a csodákra. Minden napnak úgy indulok neki, hogy remélem ma történik valami… Szívem mélyén persze tudom, hogy teljesen felesleges hinni ebben. Mert eltelt már annyi nap, lassan leélem az életem felét, soha nem történt semmi csodával határos.

A csodák nem léteznek…Vagyis az én életemben nem. Bár… tudom hálásnak kéne lennem azéert amim van, örülni kéne annak, amit kaptam a Sorstól. Hiszen nincs okom a panaszra… Számtalan ember van, akinek sokkal rosszabb. Ha így nézem szerencsésebb vagyok az emberiség többségénél. Nem éhezem, és van tető a fejem felett. Van vezetékes víz és áram. Maximum az okozhat bosszúságot, ha az internet hálózat már megint vacakol.  Úgyhogy, igen, boldognak kéne lennem. Tanulhattam, elvégeztem egy főiskolát , mégha döcögősen is. Ezt igazából felfoghatom egy életemben bekövetkező csodának is. Ha a realitás talaján maradunk, nekem akkor ott nem lett volna szabad átmennem…de átmentem. Meglett a diplomám. Mégha egy szakon is. Megőriztem így a családi békét, bár folyamatosan éreztetve volt, hogy “nem felelek meg az elvárásoknak”.

Lett munkám, gyorsétteremi. Még egy pofont adtam a családi elvárásoknak. De legalább már volt önálló keresetem. Olyan, amilyen, messze a minimálbér alatt, de mégiscsak saját pénz volt, amiért én dolgoztam meg. Megtanultam mi az a kemény munka, mi az az igazságtalanság és a furkálódás. A megaláztatást már ismertem. Az nem hozott semmi újat. Megismertem ezt az életet, és bár nem szerettem, de csináltam, lenyelve a békát. Kiléptem párszor… egyszer ők rúgtak ki. Nem az én helyem volt. De tapasztalatszerzésnek kivalló volt.  Csak a hátam közepére nem kívántam. Így is jöttem el. Tudtam, hogy most már bármi is történhet, oda soha többet nem megyek majd vissza. Azt már nem bírnám.

Kimentettek tehát a gyorsétteremből. Örülnöm kéne, és örülök is neki. Hálás vagyok, és nem felejtetem el, kik segítettek a bajban. De innentől kezdve egyfajta “hűbéres” viszony köt hozzájuk. Nem lehet véleményem, csak az amit hallani akarnak tőlem. Ha véletlenül ellent mondok, már jön is a fenyítés, illetve a lelki zsarolás. Csak hogy tudjam, hogy “most mindent nekem köszönhetsz, jól vigyázz, mert egy rossz mozdulat…” És mehetnék vissza a vendéglátásba ugrálni.

Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, és a Hűbéruramnak a lehetőségért. Mert ők megadták azt, amit soha senki más nem, még a saját családom sem.  Örömmel elfogadtam, fel sem merült, hogy visszautasítom őket. Csak innentől kezdve tényleg tőlük függők. Minden rajtuk múlik. Munkát adtak, lehetőséget… Úgy hogy nincs mögöttem a szaktudás, a rutin, a tapasztalat. Úgy hogy nem kellenék oda. Jóformán puszta kegyességből “eltartanak”. Jó, dolgozom, de tudom, sokan vagyunk így a területemre. Teljesen felesleges és haszontalan vagyok. De mégis segítenek… Ez pedig elég erős köteléket tett rám. Nem kéne ezzel foglalkoznom, örülni kéne a helyzetemnek, és örülök is, csak a lelkemet tépi néha darabokra . Rossz a teljes haszontalanság érzése. És tudom, hogy a kollégáim is így látják.

A legtöbbje kifejezetten utál. A szemedbe mosolyognak ugyan, de igazából levegőnek néznek. Nem szólnak hozzád, ha valami a te feladatod, inkább odaadják egy másiknak közülünk, hogy majd az adja oda…  Annyira a semmibe vesznek, hogy fel se tűnik nekik, hogy ott vagyok. Néha nem köszönnek… Igen, mert hogy nézhetek én ki a szemükben. A főnök kis kegyeltje, aki tök sötét, és itt ingyenélősödik a cégnél. Pedig dolgozom én… De hozzájuk képest mindig is ostoba leszek.

Ahová kerültem fényévekre van az eddigi életemtől. Olyan világba csöppentem bele, ami eddig ismeretlen volt számomra. Eddig mindenki a dolgozó kisember volt, aki épphogy megél, és örül, ha sikerül hónap végén egy kicsit félretennie. Most átdobtak egy más világba. Csak a kollegáim és köztem olyan társadami rétegbeli szakadék van, amit bevallom, nem nagyon tudok kezelni. Persze tabu, hogy ki mennyit keres, és azt mondják nem is ez a lényeg. Valóban nem! De belegondolva, hogy valaki havonta kap kb. annyit, amennyiért én a vendéglátásban egy évig güriztem keményen, 10-12 órákban. Hát, mit tudnék én egyáltalán velük beszélni?! Ők már más dimenzió! Akkora a szakadék, amit soha nem lehet áthidalni. Persze nem sajnálom tőlük. Örülök nekik…csak… hiába vagyok ott már lassan fél éve, egyszerűen nem tudom jól lekezelni. A pénz az mondjuk csak egy dolog. Minden más területen is ott van köztem és köztük ez a szakadék. ők okosak, nagyon okosak. Nem véletlen a jó fizu. Végül is a cég működése múlik rajtuk. Én hozzájuk képest egy ostoba, tanulatlan, kétbalkezes liba vagyok. Nem csoda, hogy jóformán emberszámba se vesznek.

Ők mind boldog családi kapcsolatban élnek! Feleség, gyerek(ek) , kocsi – minimum kettő, takaros kis ház valamelyik kertes övezetben. Ezzel szemben én…. Család? Még normális kapcsolatom se volt! Itthon élek, és valószínűleg soha nem leszek alkalmas a jogsi megszerzésére. Különben is, miből fizetném a kocsit?! Örülök, ha a BKV-ra futja, amire ők soha fel nem ülnének már. Az ember hamar megszokja a kényelmet.

Most már nincs olyan akivel ezeket meg tudnám beszélni…Pedig nagyon szükségem lenne rá, hogy néha megosszam a gondom,bajom, örömöm, vidámságom. De minthogy Hűbéres lettem, nyilván nekik erről nem beszélhetek. Annyi lenne az állásomnak, a barátságunknak – ami már sosem lesz ugyanolyan. Nem lehet egy alsó középosztálybeli valaki, olyan jóban egy milliomossal. Hiszem annyira más élete van mindkettőnek. Sosem fogják egymás problémáit megérteni. Én nem fogom megérteni, hogy “már megint mekkora nyűg, hogy utazniuk kell valami egzotikus helyre pihenni”, ők meg nem értik meg az én bajom. Persze nem tudom milyen lenne fordítva a helyzet. Valószínűleg másmilyen. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy honnan jöttek. Belém meg belém verték, hogy “szolga, tudd, hol a helyed” .

Aztán itt van Ő… A szakadék másik oldalán. Mindig mosolyog. Sosem láttam még rossz kedvűnek. De nem a vidámsága fogott meg. Már nem is emlékszem, hogy mi tetszett meg benne először. Nem felejtem el az első találkozásunkat. Akkor még nem tudtam, hogy a kollégám lesz. Azt se tudtam kicsoda. Szerintem majdnem fellöktem a csomagokkal, amit a macskás asszonyságnak éppen bevásároltam. Dultam – fulltam, mert tudtam, hogy majd hallgathatom a sopánkodást, hogy nem volt a boltban az a sonka, amilyet mindig enni szokott. Ő pedig ott állt, és mosolygott. Beszéltünk kb pár mondatod, de megállapítottam, hogy nagyon cuki. A második találkozást már szinte alig vártam. Meg azt, hogy együtt dolgozzunk.

Nem tudtam ki ő, vagy honnan jött. De minden egyes nap, szív repesve vártam az érkezését. Azt se tudtam mit mondhatnék neki, még most sem tudom… Sőt, egyre kevésbé tudom. Ő elérhetetlen. Ő a társadalmi szakadék másik részén áll. Túl nagy a táv köztünk. Ráadásul másnak szánta a Sors. Erről senki nem tehet. Nem utálom az asszonyt, sőt szeretem. Így ismeretlenül is szeretem a családját. Mert tudom, hogy Ő velük boldog, velük teljes. és én örülök annak, ha ő boldog. Még akkor is ha nekem ebben a boldogságban semmiféle módon nekem nincs szerepem.

Csak a képzeletembe, az álmaimba. Sokszor azon kapom magam, hogy ülök a gép előtt és álmozok, kb. megszűnik a külvilág. Csak az átkozott telefon csörgése ránt vissza a valóságba. Ő pedig jön, köszön, és megy tovább. Nekem meg közönyös arcot kéne vágni. Úgy kell tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne. Pedig a szívem hevesen dobog, és már attól is mosolyogni támad kedvem, ha csak látom. Annyi mindent mondanék neki, annyi mindent kérdeznék tőle… De valahogy sosem sikerül. Egyrészt ott a szakadék, amit csak átkiabálni tudnék, de a hangom sosem ér át a túloldalra. Másrészt ha meg mellettem áll, egész egyszerűen mintha belém fagyna a szó. Annyira próbálom a legjobb arcomat mutatni, annyira rettegek, hogy valami “szörnyűséget” mondok neki, amitől még inkább idiótának tart majd, és leír örökre, hogy meg se tudom mukkanni. Csak nézem, titokban és vigyorgok. Közben meg remeg a kezem és a lábam…Annyira szánalmas! És tudom, felfogta az eszem, hogy ez szánalmas, és reménytelen, de a szívem nem képest ez megérteni. Ő csak össze-vissza ver, mint egy eszement. pedig ez az ember egyszerűen elérhetetlen! Ő egy csillag, én pedig sosem érhetem el a csillagokat. Vágyhatom rájuk, de nem érinthetem meg őket. Hiába tudom ezt…valahogy mégis nap elképzelem, hogy valami megváltozik, valami csoda történni fog.