Idióta módjára még mindig képes vagyok várni a csodákra. Minden napnak úgy indulok neki, hogy remélem ma történik valami… Szívem mélyén persze tudom, hogy teljesen felesleges hinni ebben. Mert eltelt már annyi nap, lassan leélem az életem felét, soha nem történt semmi csodával határos.
A csodák nem léteznek…Vagyis az én életemben nem. Bár… tudom hálásnak kéne lennem azéert amim van, örülni kéne annak, amit kaptam a Sorstól. Hiszen nincs okom a panaszra… Számtalan ember van, akinek sokkal rosszabb. Ha így nézem szerencsésebb vagyok az emberiség többségénél. Nem éhezem, és van tető a fejem felett. Van vezetékes víz és áram. Maximum az okozhat bosszúságot, ha az internet hálózat már megint vacakol. Úgyhogy, igen, boldognak kéne lennem. Tanulhattam, elvégeztem egy főiskolát , mégha döcögősen is. Ezt igazából felfoghatom egy életemben bekövetkező csodának is. Ha a realitás talaján maradunk, nekem akkor ott nem lett volna szabad átmennem…de átmentem. Meglett a diplomám. Mégha egy szakon is. Megőriztem így a családi békét, bár folyamatosan éreztetve volt, hogy “nem felelek meg az elvárásoknak”.
Lett munkám, gyorsétteremi. Még egy pofont adtam a családi elvárásoknak. De legalább már volt önálló keresetem. Olyan, amilyen, messze a minimálbér alatt, de mégiscsak saját pénz volt, amiért én dolgoztam meg. Megtanultam mi az a kemény munka, mi az az igazságtalanság és a furkálódás. A megaláztatást már ismertem. Az nem hozott semmi újat. Megismertem ezt az életet, és bár nem szerettem, de csináltam, lenyelve a békát. Kiléptem párszor… egyszer ők rúgtak ki. Nem az én helyem volt. De tapasztalatszerzésnek kivalló volt. Csak a hátam közepére nem kívántam. Így is jöttem el. Tudtam, hogy most már bármi is történhet, oda soha többet nem megyek majd vissza. Azt már nem bírnám.
Kimentettek tehát a gyorsétteremből. Örülnöm kéne, és örülök is neki. Hálás vagyok, és nem felejtetem el, kik segítettek a bajban. De innentől kezdve egyfajta “hűbéres” viszony köt hozzájuk. Nem lehet véleményem, csak az amit hallani akarnak tőlem. Ha véletlenül ellent mondok, már jön is a fenyítés, illetve a lelki zsarolás. Csak hogy tudjam, hogy “most mindent nekem köszönhetsz, jól vigyázz, mert egy rossz mozdulat…” És mehetnék vissza a vendéglátásba ugrálni.
Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, és a Hűbéruramnak a lehetőségért. Mert ők megadták azt, amit soha senki más nem, még a saját családom sem. Örömmel elfogadtam, fel sem merült, hogy visszautasítom őket. Csak innentől kezdve tényleg tőlük függők. Minden rajtuk múlik. Munkát adtak, lehetőséget… Úgy hogy nincs mögöttem a szaktudás, a rutin, a tapasztalat. Úgy hogy nem kellenék oda. Jóformán puszta kegyességből “eltartanak”. Jó, dolgozom, de tudom, sokan vagyunk így a területemre. Teljesen felesleges és haszontalan vagyok. De mégis segítenek… Ez pedig elég erős köteléket tett rám. Nem kéne ezzel foglalkoznom, örülni kéne a helyzetemnek, és örülök is, csak a lelkemet tépi néha darabokra . Rossz a teljes haszontalanság érzése. És tudom, hogy a kollégáim is így látják.
A legtöbbje kifejezetten utál. A szemedbe mosolyognak ugyan, de igazából levegőnek néznek. Nem szólnak hozzád, ha valami a te feladatod, inkább odaadják egy másiknak közülünk, hogy majd az adja oda… Annyira a semmibe vesznek, hogy fel se tűnik nekik, hogy ott vagyok. Néha nem köszönnek… Igen, mert hogy nézhetek én ki a szemükben. A főnök kis kegyeltje, aki tök sötét, és itt ingyenélősödik a cégnél. Pedig dolgozom én… De hozzájuk képest mindig is ostoba leszek.
Ahová kerültem fényévekre van az eddigi életemtől. Olyan világba csöppentem bele, ami eddig ismeretlen volt számomra. Eddig mindenki a dolgozó kisember volt, aki épphogy megél, és örül, ha sikerül hónap végén egy kicsit félretennie. Most átdobtak egy más világba. Csak a kollegáim és köztem olyan társadami rétegbeli szakadék van, amit bevallom, nem nagyon tudok kezelni. Persze tabu, hogy ki mennyit keres, és azt mondják nem is ez a lényeg. Valóban nem! De belegondolva, hogy valaki havonta kap kb. annyit, amennyiért én a vendéglátásban egy évig güriztem keményen, 10-12 órákban. Hát, mit tudnék én egyáltalán velük beszélni?! Ők már más dimenzió! Akkora a szakadék, amit soha nem lehet áthidalni. Persze nem sajnálom tőlük. Örülök nekik…csak… hiába vagyok ott már lassan fél éve, egyszerűen nem tudom jól lekezelni. A pénz az mondjuk csak egy dolog. Minden más területen is ott van köztem és köztük ez a szakadék. ők okosak, nagyon okosak. Nem véletlen a jó fizu. Végül is a cég működése múlik rajtuk. Én hozzájuk képest egy ostoba, tanulatlan, kétbalkezes liba vagyok. Nem csoda, hogy jóformán emberszámba se vesznek.
Ők mind boldog családi kapcsolatban élnek! Feleség, gyerek(ek) , kocsi – minimum kettő, takaros kis ház valamelyik kertes övezetben. Ezzel szemben én…. Család? Még normális kapcsolatom se volt! Itthon élek, és valószínűleg soha nem leszek alkalmas a jogsi megszerzésére. Különben is, miből fizetném a kocsit?! Örülök, ha a BKV-ra futja, amire ők soha fel nem ülnének már. Az ember hamar megszokja a kényelmet.
Most már nincs olyan akivel ezeket meg tudnám beszélni…Pedig nagyon szükségem lenne rá, hogy néha megosszam a gondom,bajom, örömöm, vidámságom. De minthogy Hűbéres lettem, nyilván nekik erről nem beszélhetek. Annyi lenne az állásomnak, a barátságunknak – ami már sosem lesz ugyanolyan. Nem lehet egy alsó középosztálybeli valaki, olyan jóban egy milliomossal. Hiszem annyira más élete van mindkettőnek. Sosem fogják egymás problémáit megérteni. Én nem fogom megérteni, hogy “már megint mekkora nyűg, hogy utazniuk kell valami egzotikus helyre pihenni”, ők meg nem értik meg az én bajom. Persze nem tudom milyen lenne fordítva a helyzet. Valószínűleg másmilyen. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy honnan jöttek. Belém meg belém verték, hogy “szolga, tudd, hol a helyed” .
Aztán itt van Ő… A szakadék másik oldalán. Mindig mosolyog. Sosem láttam még rossz kedvűnek. De nem a vidámsága fogott meg. Már nem is emlékszem, hogy mi tetszett meg benne először. Nem felejtem el az első találkozásunkat. Akkor még nem tudtam, hogy a kollégám lesz. Azt se tudtam kicsoda. Szerintem majdnem fellöktem a csomagokkal, amit a macskás asszonyságnak éppen bevásároltam. Dultam – fulltam, mert tudtam, hogy majd hallgathatom a sopánkodást, hogy nem volt a boltban az a sonka, amilyet mindig enni szokott. Ő pedig ott állt, és mosolygott. Beszéltünk kb pár mondatod, de megállapítottam, hogy nagyon cuki. A második találkozást már szinte alig vártam. Meg azt, hogy együtt dolgozzunk.
Nem tudtam ki ő, vagy honnan jött. De minden egyes nap, szív repesve vártam az érkezését. Azt se tudtam mit mondhatnék neki, még most sem tudom… Sőt, egyre kevésbé tudom. Ő elérhetetlen. Ő a társadalmi szakadék másik részén áll. Túl nagy a táv köztünk. Ráadásul másnak szánta a Sors. Erről senki nem tehet. Nem utálom az asszonyt, sőt szeretem. Így ismeretlenül is szeretem a családját. Mert tudom, hogy Ő velük boldog, velük teljes. és én örülök annak, ha ő boldog. Még akkor is ha nekem ebben a boldogságban semmiféle módon nekem nincs szerepem.
Csak a képzeletembe, az álmaimba. Sokszor azon kapom magam, hogy ülök a gép előtt és álmozok, kb. megszűnik a külvilág. Csak az átkozott telefon csörgése ránt vissza a valóságba. Ő pedig jön, köszön, és megy tovább. Nekem meg közönyös arcot kéne vágni. Úgy kell tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne. Pedig a szívem hevesen dobog, és már attól is mosolyogni támad kedvem, ha csak látom. Annyi mindent mondanék neki, annyi mindent kérdeznék tőle… De valahogy sosem sikerül. Egyrészt ott a szakadék, amit csak átkiabálni tudnék, de a hangom sosem ér át a túloldalra. Másrészt ha meg mellettem áll, egész egyszerűen mintha belém fagyna a szó. Annyira próbálom a legjobb arcomat mutatni, annyira rettegek, hogy valami “szörnyűséget” mondok neki, amitől még inkább idiótának tart majd, és leír örökre, hogy meg se tudom mukkanni. Csak nézem, titokban és vigyorgok. Közben meg remeg a kezem és a lábam…Annyira szánalmas! És tudom, felfogta az eszem, hogy ez szánalmas, és reménytelen, de a szívem nem képest ez megérteni. Ő csak össze-vissza ver, mint egy eszement. pedig ez az ember egyszerűen elérhetetlen! Ő egy csillag, én pedig sosem érhetem el a csillagokat. Vágyhatom rájuk, de nem érinthetem meg őket. Hiába tudom ezt…valahogy mégis nap elképzelem, hogy valami megváltozik, valami csoda történni fog.